Az a csodálatos hír fogadott ma reggel, hogy megjelent a 2012-es év egyik általam már nagyon várt lemeze, az Earth tavalyi, visszatérő Angels of Darkness, Demons of Light albumának folytatása is. Talán nem ezt a zenét várnák itt tőlem a legtöbben, de az Earth nekem a zúgatós, dalszerűtlen első EP óta nagy kedvencem, főleg a Pentastar lemez, illetve a Bees, amiről a kezdődal (The Driver) el is hangzott kedvenc filmrendezőm, Jim Jarmusch 2009-es mozijában, a The Limits of Controlban. Remekül nyomon követhető, és igazán megkapó a zenekar fejlődése, ahogy a végtelenített feedback-től eljutottak a nagy váltásig a HEX; Or Printing the Infernal Method albumig, ahol az addigi drone -ambient már finoman jazzes, country-s, americana feelinget kapott, és az egész egy sokkal zeneibb, fogyaszthatóbb, mégis kíméletlenül nyúzó, zseniális masszává olvadt. Csak imádni lehet őket a filmzenés riffekért, a lassan sodró dobokért, a masszív basszusért, meg úgy egyben az egészért, amit Dylan Carlson és barátai képviselnek. Sokan jobbnak tartják a Sunn O)))-t, ami, el kell ismernem, lehengerlő pokolzene, de ez itt sokkal gyönyörűbb. 2011-ben a kritikusok egy része kifáradtnak és vontatottnak találja az Angels of Darkness,...-t, szerintem csodálatos, pláne a kezdődal (Old Black). Most itt a visszatérés, amit ma reggel hallgattam meg a fagyban buszozva, úgyhogy tökéletesen kialakult képem még nincs róla. A hangzás egy kicsit talán még tovább tisztult a kvázi duplalemez második felén, de annyi bizonyos, hogy ezt is egészen biztosan imádni fogom, és szívesen veszem elő időnként. Mint akármelyik lemezüket. A megjelenés örömére, és azok kedvéért, akik kimaradtak az első Angels...-ból, most legyen itt mindkét friss album, hiszen csak együtt érvényesek igazán. Csodálatos artwork, flow, faszom. Szeressed.
Az a csodálatos hír fogadott ma reggel, hogy megjelent a 2012-es év egyik általam már nagyon várt lemeze, az Earth tavalyi, visszatérő Angels of Darkness, Demons of Light albumának folytatása is. Talán nem ezt a zenét várnák itt tőlem a legtöbben, de az Earth nekem a zúgatós, dalszerűtlen első EP óta nagy kedvencem, főleg a Pentastar lemez, illetve a Bees, amiről a kezdődal (The Driver) el is hangzott kedvenc filmrendezőm, Jim Jarmusch 2009-es mozijában, a The Limits of Controlban. Remekül nyomon követhető, és igazán megkapó a zenekar fejlődése, ahogy a végtelenített feedback-től eljutottak a nagy váltásig a HEX; Or Printing the Infernal Method albumig, ahol az addigi drone -ambient már finoman jazzes, country-s, americana feelinget kapott, és az egész egy sokkal zeneibb, fogyaszthatóbb, mégis kíméletlenül nyúzó, zseniális masszává olvadt. Csak imádni lehet őket a filmzenés riffekért, a lassan sodró dobokért, a masszív basszusért, meg úgy egyben az egészért, amit Dylan Carlson és barátai képviselnek. Sokan jobbnak tartják a Sunn O)))-t, ami, el kell ismernem, lehengerlő pokolzene, de ez itt sokkal gyönyörűbb. 2011-ben a kritikusok egy része kifáradtnak és vontatottnak találja az Angels of Darkness,...-t, szerintem csodálatos, pláne a kezdődal (Old Black). Most itt a visszatérés, amit ma reggel hallgattam meg a fagyban buszozva, úgyhogy tökéletesen kialakult képem még nincs róla. A hangzás egy kicsit talán még tovább tisztult a kvázi duplalemez második felén, de annyi bizonyos, hogy ezt is egészen biztosan imádni fogom, és szívesen veszem elő időnként. Mint akármelyik lemezüket. A megjelenés örömére, és azok kedvéért, akik kimaradtak az első Angels...-ból, most legyen itt mindkét friss album, hiszen csak együtt érvényesek igazán. Csodálatos artwork, flow, faszom. Szeressed.
