Sonny Rollins - Sonny, Please (2006)

Két nappal ezelőtt a Művészetek Palotájában Sonny Rollins, és azt kell mondjam, olyan koncertet adott, amire tényleg nem tudok mást mondani, mint hogy BESZARÁS volt. 81 éves a csóka, alig tud menni, látszott, hogy a szaxi nélkül működésképtelen, de az is látszott, hogy neki ez a vérében van már egyszerűen, imádja, amit csinál, még mindig. A bebop, a klasszik jazz (és néhány, későbbi évtizedekben fialt jazz-szörnyszülött) után, túl a kísérletezésen, túl mindenen már, még mindig itt van az utánozhatatlan Sonny Rollins, aki együtt dolgozott Coleman Hawkins-szal (akit mesterének tart), Miles Davis-szel, még a kedvencemmel, Coltrane-nel is.
Nem tudom, erre a chillesebb, finomabb jazzra ki nyitott errefelé (remélem, sokan), de a poszt apropója igazából az lenne, hogy értem én, ebben a fos országban, ahol semmi sem működik, nincs zenei média, zenei élet, klubélet, semmi sem, ott nem fog különösebb vihart kelteni sajnos, hogy szonirolinsz fellépett a Müpában, de az, bazmeg, hogy akár a Quart, akár az Index még csak említést sem tesz a dologról, az kurvára elszomorító és amúgy is felér egy szegénységi bizonyítvánnyal. Persze esélyes, hogy még korrigálni fogják, de akkor is... Lehet, hogy sznob faszverésnek tűnik, de a Merry Melodies nem fogja ugyanezt a hibát elkövetni. Rögtönzött beszámoló: Sonny Rollins félbénán is egy isten, aki nem volt ott, az bánhatja. Ennyi. Az album egyébként 2006-os, egyrészt azért ez, mert a Saxophone Colossus-t talán tényleg kicsit többen ismerik, másrészt meg azért, mert a koncert zenei világa is a friss Rollins-soundból merít. Na. Download